Ott látjuk a Feszti kőrképen, amint honfoglaló őseink szekereit nekifeszülve húzzák, ott látjuk Brehm híres könyvének lapjain, ott látjuk hatalmas csordába verődve útban Itália, vagy valamelyik gazdag német tartomány felé haladva, ott látjuk Szent Márk köztársaságának part menti síkjain, ahol velencei kalmárok veszik őket számba.

Látjuk a homályba vesző századok messzeségében a szinte hömpölygő gulyát kísérő pásztorok mellett ott loholó kutyákat, s közülük melyik-melyik a maga feladatát látja el. A pulik izgatottan kapkodnak a lemaradó, vagy elcsellengő állatok csüdje felé, a kuvaszok mindenre figyelve kerülgetik a gulyát, s ha idegen állat, vagy ember közeledik, azt megállásra kényszerítik, legyen az békésen baktató gyalogos, vagy fegyveres lovas. A menetet a gubancos szőrű komondorok zárják – szemük is alig látszik a ráboruló szőrfüggönytől. Ők biztosítják az éjszakák nyugalmát. Amilyen csendesek, unottak nappal úgy megélénkülnek, ahogy a nap lehaladt. Hangtalan léptükkel, mint szellemek jelennek meg ott, ahol valami szokatlan történik. Se farkas, se más vad nem közelíthet a gulyához! Mindezek mellett ott látjuk a hajdan volt fegyveresek komor csoportját, a gulyát kísérő hajdúkat. Nélkülük meg nem érkezett volna meg egyetlen állat sem a megrendelőhöz. A marhatolvajok jól ismerték őket és tisztelték a jelenlétüket. Ritkán merészelnek rátámadni a hajdúk által őrzött gulyára, s ha mégis, az legtöbbször részükről végződött rosszul. A néha előforduló csetepatékban megtörtént, hogy hajdú maradt holtan a csatamezőn. Ennek aztán híre kelt láthatatlan csatornákon keresztül és megmozdult a hajdúvilág. Még nem volt olyan, hogy a megtorlás elmaradt volna. Ha kellett, akár évekig is keresték azt a tettest, aki hajdút ölt, és a véres bosszút nem kerülte el. Tudják ezt jól a marhatolvajok és messze elkerülik még a vidéket is, ahol hajdúk vigyázzák a gulyát. A német, olasz, vagy más megrendelők is tudták ezt és bizton számíthattak az élő árura.

A tartalmas cikk jóval hosszabb verziója itt olvasható (klikk)